Lányi András cikke a Mandineren.

Közép-Európa újkori történetében a legnagyobb cezúrát kétség kívül a térséget kétfelé szakító szovjet megszállás jelenti. A pártállami diktatúra által szétvert, kifosztott, megfélemlített, erőszakosan nivellált s végül így-úgy jóllakatott társadalmakban a bolsevik diktatúra negyven esztendeje visszafordíthatatlan változásokat idézett elő. A saját terhe alatt összeroskadó birodalom hűlt helyén 1989-ben bizonytalan kimenetelű kísérlet kezdődött. Hogy mennyire bizonytalan, azzal a résztvevők a mai eszünkkel szinte felfoghatatlan mértékben nem voltak tisztában. Idő kellett hozzá (és gyomor), hogy tapasztaljuk a nagy szovjet tömbből kiolvasztott kis demokráciák végzetesen megromlott állagát.

A történelem szemétdombját, úgy tűnik, nem lehet visszaforgatni.

Miközben az önjelölt politikai pártformációk hajba kaptak, hogy vajon mi volna az előbbre való, a történelmi hagyomány és a jogfolytonosság helyreállítása, vagy a nyitott társadalom nyugati mintáinak átvétele, nem vették észre,

1. hogy a hagyományt hordozó intézmények és csoportok maradéka leginkább csak a sérelmek és téveszmék áthagyományozására alkalmas jelenlegi állapotában, és a nemzeti sorsközösség helyreállítása helyett annak megosztásához nyújt mintákat – egy olyan nemzedék számára, amely e múltat illetően hajmeresztően tudatlan, a közösség szótól viszont kiütéseket kap;
2. hogy a „szabad világ” dáridójából végképp kimaradtunk, miután ott a közszabadság idő közben áldozatul esett az üzleti vállalkozás szabadságának, ez utóbbi pedig a nemzetközi cégbirodalmak és pénzügyi hálózatok féltékenyen őrzött kiváltsága lett; s ebben az új világrendben a gyenge és késve érkező versenytársat csak az eladósodás szabadsága illeti meg.

(Aki nem tudja, hogy hol élünk, az SZDSZ-be lépett, aki nem tudja, hogy mikor, az MDF-be, írtam erről annak idején.)

A hazai és nemzetközi erőviszonyoknak megfelelő, világos programmal a rendszerváltozás pillanatában egyedül a „hamis realisták” rendelkeztek (tessék újraolvasni Bibót, aki manapság senkinek se kell): a pártállam örökösei és haszonélvezői, s ők a maguk programját végre is hajtották.

• Az odáig általuk igazgatott nemzetgazdaságot magántulajdonukká tették, piacképes részét pedig egyszerűen eladták, és a bevételt pozícióik megerősítésére, illetve az államháztartás finanszírozására fordították, jellemzően a gazdaság versenyképességét javító új technológiai tőke bevonása nélkül;
• kiszorították és tönkretették a hetvenes-nyolcvanas években spontán beindult újrapolgárosodás társadalmi bázisát: a kisvállalkozókat és a független, civil kezdeményezéseket;
• fenntartották a politikai célokat szolgáló, politikai érdemeket jutalmazó állami újraelosztás meghatározó szerepét a gazdaságban és a kultúrában egyaránt.

A pártállam tehát, az új politikai csoportosulások készséges bebocsátásával és aktív közreműködésével a kilencvenes években többpártállammá alakult, anélkül, hogy lényegesen csökkent volna a hatalom és a nép közötti távolság. Azóta a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek erőtlen önkormányzati törekvéseit fokozatosan letörték, anyagi eszközeiket és jogosítványaikat lépésről-lépésre újra-központosították. Az érdemi társadalmi ellenőrzés lehetősége híján a képviseleti demokrácia jobbára üres formaság maradt, a parlament törvénygyártó műhellyé silányult, a törvények pedig a mindenkori kormány klientúrájának napi érdekeit szolgálták.

Magyarországon nem alakult ki a független magántulajdonosok és civil kezdeményezések szabad társadalma. A jogállam formális keretei között nem a polgárok ellenőrzik a kormányzatot, hanem az egypárt nyűgétől megszabadult többpárti politikai osztály ellenőrzi – mint tették elődei is – alattvalóit. Az SZDSZ által szorgalmazott, kíméletlen neoliberális gazdaságpolitika az MSZP által képviselt posztszocialista struktúrák fenntartását finanszírozta.

Politika és üzlet korrupt összefonódása a globalizáció korában mindenütt végbement, nálunk azonban egyértelműen a politika kezdeményező szerepével. Míg az osztogatás és fosztogatás rendszerének anyagi bázisát a baloldali kormányok a nemzeti vagyon kiárusításával és a hazai piacok radikális liberalizálásával teremtették elő, a jobboldali kormányzat újabban ezt a célt visszaállamosítással és központosítással éri el. Ezért a baloldal a maga politikáját „liberálisnak” nevezi, a jobboldal pedig patriótának vagy nemzetinek tartja magát, nemzeten azonban az államot érti.

A politika beszűkült: az újraelosztás forrásaiért vetélkedő pártokráciák küzdelmére korlátozódik. A demokratikus társadalmakat jellemző nyilvános párbeszédnek egyre szerényebb szerep jut a közcélok megállapítása körül: mindegyik oldal a maga nótáját fújja, a bírálatot ellenséges támadásnak tekinti, alantas szándékokkal magyarázza és negligálja, hiszen politikai ellenfelei vitaképességét eleve kétségbe vonja, lévén azok a nemzet illetve a haladás ellenségei. Hasonló felemásság jellemzi a gazdaságot is, ahol jogi értelemben a piaci verseny szabályai érvényesülnek, azzal az apró különbséggel, hogy az üzleti siker és kudarc mégsem a szereplők piaci teljesítményén múlik, hanem a politikusok jóindulatán: a tőke felhalmozása 1990 óta töretlenül a minisztériumok előszobáiban zajlik.

Ez a vázlatos leírás, megfigyeléseim szerint a rendszerváltozást követő két és fél évtized egészére érvényes, ezért egységes korszakról beszélek, s egy olyan politikai berendezkedésről, amely egészében se piac-elvűnek, se etatistának, se demokratikusnak, se diktatórikusnak nem nevezhető. Ellentmondásos természete azonban nem teszi inkoherenssé, se fenntarthatatlanná, már csak azért sem, mert sok tekintetben szervesen épül a történelmi előzményekre. A rendszer szilárdságának biztosítéka maga a megosztottság. Amíg sikerül elhitetni a választókkal, hogy politikai preferenciáik szerint két egymástól markánsan különböző oldal között lehet és kell választaniuk, addig a kormányok periodikus váltakozása biztosítja a pluralizmus minimumát, és fenntartja a látszatot, hogy a nép beleszólhat a politikába, és sorsának jobbra fordulását nem a rendszer, hanem a bal- vagy jobboldali kormány megdöntésétől remélheti. A rendszerrel szembeni elégedetlenség tehát a rendszert erősíti.

2010-ben a FIDESZ elsöprő győzelme korszakhatár lehetett volna, de nem lett. A győztesek beérték azzal, hogy a választóktól kapott széleskörű felhatalmazás birtokában a pozíciók és a vagyon elosztása terén hajtsanak végre radikális fordulatot. Az erőviszonyok megváltoztak, a hatalomgyakorlás jellege alig, és semmi esetre sem a demokrácia előnyére. Ma már talán meg tudnánk fogalmazni, mi az, amit 1989-ben elmulasztottunk a békés átmenet eufóriájában, vagy feláldoztunk a piacgazdasággal és a képviseleti demokráciával kapcsolatos illúziók oltárán. A tényleges társadalmi önrendelkezés volt az, a különféle közösségek érdemi részvétele a sorsukat érintő döntések meghozatalában. Ettől ma távolabb vagyunk, mint 1990 óta bármikor. A mostani győztesek nem titkolt ellenszenve a demokratikus jogállam alapelve, a fékek és ellensúlyok rendszere iránt, végeredményben visszalépést jelent a horthysta-kádárista hagyomány, az egypárti demokrácia és a bürokratikus abszolutizmus irányába. Ez a visszalépés egyébként nem túl jelentős, mivel a hatalom korlátozásának és ellenőrzésének alkotmányos biztosítékai már korábban is csak névleg léteztek. Orbánék legfeljebb a hivatalos politika rangjára emelték azt, amit Gyurcsányék ténylegesen műveltek. A rendszerváltók rendszerét a legautentikusabb rendszerváltó párt, a FIDESZ konszolidálta.

Ehhez mindenekelőtt példátlan méretű és hatáskörű központi bürokráciát épített ki az élet valamennyi területén. A megjegyezhetetlen nevű új közhivatalokat pedig megbízható új káderekkel töltötték fel, akiknek gyakorlatlansága és szervilizmusa minden kívülről érkező kezdeményezésnek útjában áll, az ügyintézést példátlanul körülményessé teszi, a sűrűn változó és rosszul előkészített felsőbb utasításoknak azonban feltétlenül engedelmes eszköze.

A magyarázat minderre, nevezetesen hogy az új kormány szabad kezet óhajtott magának nagyszabású tervei véghezviteléhez, öt év tapasztalatai alapján nem tűnik meggyőzőnek. Mint a történelemben annyiszor, a végrehajtó hatalom útjában álló akadályok eltávolítása nem hatékonyabbá, hanem meggondolatlanná, erőszakossá és pazarlóvá tette az állam működését. (Korruptabbá már nemigen tehette, mint amilyen a balliberális koalíció idején volt.) A kormány az ígéreteken túl nem sokat tett a hazai gazdaság fellendítéséért, s az államcsőd elkerülése érdekében pusztán az állam bevételeinek növelésére szorítkozott, ami azt illeti, nagyon is hagyományos módszerekkel: a bankok (egyébként időszerű és jogos) megsarcolásával, a magánszférától elvont fejlesztési forrásokkal és kölcsönökkel. Az így koncentrált források egy részét kétes hasznú, de annál drágább, reprezentatív nagyberuházásokra fordította, miközben az egészségügy, az oktatás és a környezetvédelem terén a közkiadásokat minden áron mérsékelni igyekszik. Az állami megrendeléseket és a fejlesztési célú pályázati pénzeket eközben a hozzá lojális üzleti körök jutalmazására használja. A külföldi államadósságot nem csökkentette, újabban annak növelése mellett kötelezte el magát (a Paks2-ről kötött moszkvai megállapodás keretében). Semmit se tett annak érdekében, hogy növelje a hazai piacon a hazai termelők részesedését, ami az egészséges gazdasági fejlődés legelső, elengedhetetlen feltétele volna. A fajlagosan nagyobb hozzáadott értéket és jobb foglalkoztatási mutatókat produkáló kisvállalkozások helyett továbbra is a kül- és belföldi gazdaság óriásait részesíti kedvezményekben. Így azután a munka nélküli tömegek továbbra sem találnak maguknak megélhetést. Mert az adófizető pénzén tengődő, éhbérért alkalmazott közmunkás ugyanolyan munkanélküli, ugyanolyan nyomorult és ugyanolyan jövőtlen marad, mint volt annak előtte.

Tény, hogy az elmúlt évtizedek kártékony és végzetesen felelőtlen politikájáért a szocialista-liberális kormányok felelősek, és a FIDESZ 2010-ben már sok tekintetben tarthatatlan, csődközeli helyzetet örökölt. Ennek legkirívóbb jeleit a következőkben látom:

• A fiatalok, különösen a képzettek és a vállalkozó szelleműek százezer számra hagyják el az országot, ahol nem tudnak elhelyezkedni, családot alapítani. Hasonló menekülési hullámmal eddig csak vesztes háború, levert forradalom után találkoztunk. (Nem a hárommillió koldus menekül. Azok itt maradnak velünk.)
• A mélyszegénységbe süllyedt, a többségi társadalomból kiszorult cigányság helyzete polgárháborúval fenyeget. Tisztességes megélhetésre kilátásuk sincs. A magyar állam nem volt képes sem a beilleszkedést lehetővé, sem a szélsőségesen antiszociális minták követését lehetetlenné tenni számukra. Márpedig egyes megyékben ma már a születő gyerekek többsége cigány származású.
• A falusi társadalom lassan elvándorol, kihal. Európa éléskamrája ismét hárommillió koldus országa. A páratlanul kedvező természeti adottságokban rejlő előnyök kihasználatlan maradnak, mert az újjáalakult nagybirtokrendszer e nélkül is, sőt, éppen így biztosít fényes megélhetést az új földesuraknak. A magyar föld uniós agrártámogatást terem. Az értékesítési, támogatási és birtokviszonyok reformja 2010 után is üres ígéret maradt.
• Végül, a működésképtelenség határán veszteglő közszolgáltatási ágazatok közül kiemelném az egészségügy és a vasúthálózat kétségbeejtő állapotát.

Figyelemre méltó, hogy a futballra, atomerőműre, múzeumi negyedre, állami reprezentációra számolatlan milliárdokat költő jobboldali pártszövetségnek e válságterületekkel kapcsolatban egyelőre, úgy tűnik, még tervei sincsenek, ha vannak, ügyesen titkolja őket.

Mindez azonban az én szememben nem a rendszerváltók felemás rendszerének tarthatatlanságát bizonyítja, hanem éppen ellenkezőleg, annak szívós életképességét: a tehetetlenség erejét. Magyarország 1989 után fokozatosan holtpontra jutott, ahonnan a maga erejéből nem képes, a többség talán nem is kíván elmozdulni, mert már elképzelni se tudja, hogy más politikai viszonyokat teremthetne magának, és azok között jobb minőségű, értelmes életet. Éppen a válságos ágazatok, a vesztes társadalmi csoportok és régiók azok, amelyek sorsa a legkevésbé befolyásolja azt, ami a politikában történik és történni fog. A változást sürgető erők gyengének és egyre gyengébbnek bizonyulnak, a változás ellen ható érdekek túlontúl kézzelfoghatóak. Huszadik századi véres történelmünk a túlélőket - szegényeket és gazdagokat, nyerteseket és veszteseket egyaránt - arra szocializálta, hogy kerüljék a részvételt a közügyek intézésében, ne vállaljanak szolidaritást sorstársaikkal, és érdekeiket egymás rovására érvényesítsék. Minden régi és új tapasztalatunk e magatartás célszerűségét igazolja. Akik mással próbálkozhatnának, azoknak már a felmenőit megölték vagy elűzték, ma elenyésző kisebbséget alkotnak.

A rendszerváltók rendszerének konszolidációja a magyar gazdaság teljesítményének növelése nélkül ment végbe, az átlagos életszínvonal csökkenése mellett, elmélyítve az újgazdagok és a tartósan szegények életformája közti szakadékot. Az is igaz, hogy jelen viszonyaink között tartós gazdasági fellendülést, amely nem jár a függőség és az adósság egyidejű növekedésével, csak úgy lehetne elérni,

• ha a kormány a rendelkezésére álló forrásokat olyan területekre összpontosítaná, ahol a fejlesztés aránylag kis tőkebefektetéssel és nagy élőmunka-igénnyel jár, a mezőgazdaságtól a megújuló energián keresztül a kutatás-fejlesztésig,
• ha a közszükségleti cikkek belföldi piacán tenné sikeressé a hazai kis- és középvállalkozásokat, megteremtve a feltételeit annak, hogy a magyar háztartások költségvetésük minél nagyobb részét fordíthassák hazai áruk és szolgáltatások vásárlására.

A FIDESZ, választási ígéreteit meghazudtolva, nem indult el ezen az úton. Márpedig a hazai kínálat, a hazai kereslet és a költségvetési bevételek egymást erősítő növekedése csak akkor indul be, ha az új munkahelyek a hazai vállalkozói szférában keletkeznek, nem transznacionális cégek beruházásai nyomán, és nem is állami közmunkaprogramok, állami költekezés következményeként.

Ma tehát ott tartunk, hogy az országnak úgy kell szembenéznie a rendszerváltás óta rendezetlen sorskérdésekkel, a minden reformálás után egyre gyatrább közszolgáltatásokkal, versenyképtelen közoktatással, lerobbant infrastruktúrával, növekvő szegénységgel, a fiatalok kilátástalan jövőjével, hogy nem rendelkezik az elodázhatatlan reformok anyagi fedezetével. A történelem arra tanít, hogy a politikai stabilitás ilyen körülmények között csak külpolitikai eszközökkel tartható fenn: a kormánynak vagy új külső forrásokat kell bevonnia, vagy hadat kell üzennie valakinek, hogy a hazai elégedetleneket kielégítse – vagy elnémítsa. Az Orbán által kezdeményezett külpolitikai fordulat, a „keleti nyitás” mindkét követelménynek eleget tesz. Kínai befektetőkkel, orosz hitellel kecsegtet, s nyílt összeütközésbe hoz eddigi szövetségeseinkkel, ami éppen kapóra jön, ha a hazai közönség magyarázatot követel gazdasági nehézségeinkre, hazánk egyre kedvezőtlenebb megítélésére a nyugati világban. A multik, a bankok, a nyugat, a liberalizmus, Amerika és az Európai Unió ellen folyó verbális honvédő háború célja nem egyéb, mint hogy a csalódott választóknak kárpótlást és magyarázatot nyújtson a társadalom- és gazdaságpolitika kudarcaiért. Most, amikor mindenki minket bánt, becsületes magyar embernek mégiscsak az értünk hadakozó kormány oldalán a helye.

A külpolitikának azonban nem idehaza, hanem a nemzetközi színtéren kellene sikert aratnia. Magyarországot pedig szövetségesei egyre inkább megbízhatatlan partnernek tartják, kormányról-kormányra változó külpolitikáját következetlennek és kicsinyes érdekektől vezéreltnek. Ezért az ország nemzetközi tekintélye a rendszerváltozás óta egyre hanyatlik. Ennek következményeit a szomszéd országok magyarajkú lakói is megszenvedik. Visegrádi partnereinkben pedig a magyar külpolitika váratlan, oroszbarát fordulata kelt újabban jogos megütközést. A független Magyarország útja a Varsói Szerződéstől a moszkvai szerződésig a távoli szemlélőben ha nem értetlenséget, akkor szánalmat kelt.

Lányi András

* * *

A vita folytatása:

Kapitalizmus, vagy amit akartok – válasz Lányi Andrásnak

Válasz valakinek − Lányi András

Egy kannibál levele az üst mellől